Beálltál a sorba.
Te sem vagy már más, csak puszta ábránd, álmaimat döntötted romba.
Hittem benned, abban, ami köztünk kialakult, hogy talán közös az utunk, reméltem.
Szépeket mondtál, s én bedőltem neked, azt mondtad szeretsz, mégis elhagytál.
Leléptél....
Én bolond, ahogy te is mondtad, hittem naivan, hogy így akarja a sors.
Hogy van jövőnk, s ez nem lehet véletlen, így kellett történnie...
Bolond vagyok. Naív, hiszékeny, hazug, reménytelen eset. Szerelmes vagyok.
De úgy összezavartál, hogy már én se tudom, kibe.
Szeressek egy álomképet, mely csak illúzió, ki tudja, mikor lesz való, s mikor lesz itt velem?
Valakit, kit igaziból nem is ismerek? Igen, őszinte voltam veled. Hogy miért? Mert nem volt kockázat. Eleinte biztos voltam benne, hogy csak virtuális ez a kapcsolat, hogy van egy lelki társam, akivel sosem találkoztam, s nem is fogok, így nem kell soha csalódnom. S neki sem.
De te bíztattál, hittél bennünk, így én is hittem. Bíztam benned. Ez nem szerelem, nem, ez több annál. Szeretet. Szerettelek, mint legjobb barátomat, mint a lelki társamat.
De te összezavartál, szerelemről beszéltél, amit te sem érezhetsz, hogy érezhetnél, mikor két szemembe még sose néztél? Hogy szerethetnél belém, mikor hozzám még sosem értél, sosem öleltél, s nem vitte hozzád hangomat a szél?
Hogy merészelsz leírni magadban, mikor még sosem láttad valódi arcomat?
Ehhez nincs jogod.
Persze, mondtad hogy itt leszel, vártam is rád, számoltam a hónapokat, hogy mikor láthatlak, mikor zárhatlak karjaimba, mikor teljesülhet be, mi köztünk sarjadt...
De látom, már késő. Már vége mindennek, ennyit ért neked, nem akartál közös jövőt. Nem akartad elmondani, hogy már nem érdekellek? Tagadj nyugodtan, már nem érdekel. Te is csak pasi vagy, aki megfutamodik az utolsó megmérettetés előtt, mikor még azt se tudja, mi várja őt. De tőled többet vártam volna.....
